DR. FEKETE ANNA

English

Magyar

PSZICHOLÓGUS, PSZICHOTERAPEUTA

CSALÁD- ÉS SZERVEZETÁLLÍTÁS

Gyakran tapasztaljuk, hogy egy ember problémáinak okát, eredetét szinte lehetetlen saját élettörténetéből megérteni.

A rendszerszemléletű gondolkodás alapja az, hogy semmi nem létezik elszigeteltségben, minden folyamatos kölcsönhatásban és kapcsolatban áll a környezetével – vagyis minden

és mindenki része számos különböző rendszernek.

Mi emberek is rendkívül összetett kapcsolatok és kölcsön-hatások hálózataiban élünk, amely rendszerek befolyást gyakorolnak részeikre, ill. tagjaikra.

Az egyik legmeghatározóbb emberi rendszer a család.

Ha a családot nem tagjainak összességeként, hanem egy

önálló, önmaga fenntartására törekvő, élő rendszerként kezeljük, amely több, mint részeinek összege, egészen más összefüggésben láthatunk rá az egyes családtagok érzelmi

és viselkedési mintáira, motivációira, problémáira, tüneteinek értelmére és funkciójára.

A rendszerszemléletű gondolkodás az elmúlt évtizedekben a transzgenerációs szemlélettel is kiegészült, amely ezt a rendkívül összetett működésmódot generációk egész sorára terjeszti ki.

Eszerint egy családtag érzései, visel- kedésmintái, sorsának egész lefolyása nemcsak a vele egy időben élő rokonok sorsával áll kölcsönhatásban, hanem

olyanokéval is, akik generációkkal korábban éltek, és akiknek a létezé- séről az egyén esetleg nem is tudott.

A rendszerszemléletű családállítás fókuszának a transzgenerációs élményvilág áll:

azok a mintázatok, amelyek búvópatakként bukkanak fel egy családi rendszer egy-egy tagjának életében, míg másokéban teljesen rejtve maradnak.

A családállítást Bert Hellinger német pszichoterapeuta fejlesztette ki az 1980-as években. Szerinte egyik legfontosabb lelki szükségletünk és vágyunk, hogy családunkhoz és rokonainkhoz szorosan odatartozzunk, és ezért bármi árat hajlandók vagyunk megfizetni: gyakran olyan terheket is magunkra vállalunk, amik egészségünkbe, boldogulásunkba és boldogságunkba kerülhetnek.

Olyan szeretettel vagyunk szüleink, felmenőink, egyéb családtagjaink iránt, hogy bármi szenvedésüket inkább magunkra vállaljuk,

minthogy őket szenvedni lássuk.

Mindez természetesen nagyrészt öntudatlanul

zajlik, ezért is van akkora ereje életünk alakításában.

Áldozatunk azonban többnyire nem oldja meg szeretteink sorsát – vagyis hiába jószándékú, végső soron mégis tévedésen alapszik, így értelmetlen.

Hellinger szerint a lelkünkben tipikusan elhangzó fogadalmak és elköteleződések ilyesfélék:

„Ha neked nem lehetett jó, nekem sem lesz”, „Ha nem élhettél szabadon, én is korlátok közé szorítom magam.”, „Ha meg kellett halnod, megyek utánad.” stb. Lelkünk egy tipikus másik gondolata, hogy pótoljuk valaki számára, akit ő nélkülözött vagy elveszített.

Vagyis – szeretetből – próbálunk olyan érzéseket, akár egész sorsokat átvenni, illetve olyan sorsokba besegíteni, amiket nem is ismerünk – és csodálkozunk, hogy életünk nem halad, vagy betegségek nehezítik azt.

Hellinger egy olyan technikát fejlesztett ki, amely szinte páratlan plasztikussággal tárja fel ezeket a rejtett hatásokat, és megrendítő érzelmi erejű felismerésekhez, változásokhoz segíti a résztvevőket.

A rendszerállítás mára egy komplex, számtalan különböző módon alkalmazható technikává fejlődött. Szinte minden olyan helyzetre és kérdésre alkalmazható, amit

egy rendszer diszharmóniájaként, ill. egy rendszer és részei közötti konfliktusként

meg lehet fogalmazni.

Ha az emberi testre, az ember test-lélek egységére, vagy személyiségünk részeire

– „alszemélyiségeire” – is mint rendszerre, szervezetre gondolunk, a technika továbbfejlesztett változatainak alkalmazási lehetőségei szó szerint végtelenek.

Mára Bert Hellinger és a rendszerállítás új iskolái nyíltan felvállalták, hogy nézeteik erősen különböznek, és hogy fejlődésük érdekében külön utakat járnak.